Karátson Gábor 1935. május 21-én született Budapesten. Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után az egyetemi tanulmányait nem folytathatta, fizikai munkásként dolgozott, majd a Corvina Kiadó munkatársa lett. Festményeit az 1960-as évek közepétől állította ki. Több festészettel kapcsolatos könyvet írt, bibliai akvarelljeit két önálló könyvben adták ki. Lefordította  Lao-ce Tao te king című művét és a Ji king-et. Három önéletrajzi ihletésű könyve jelent meg.
A rendszerváltás után a Miskolci Egyetemen, a Janus Pannonius Tudományegyetemen és az ELTÉ-n adott elő keleti filozófiát.
Írói, műfordítói munkásságát József Attila- és Kossuth-díjjal, festőművészi tevékenységét Munkácsi Mihály-, életművét Príma- díjjal ismerték el.

Karátson Gábor sokoldalú művészeti tevékenysége mellett legfontosabb szívügyének a környezetvédelmet, ezen belül is a Duna védelmét tekintette. Életfilozófiájának meghatározó pillérét alkotta a természetszeretet és a fenntarthatóság gondolta, amelyek kikristályosodásában nagy szerepet játszott a több évtizedes kapcsolata a Dunával és a gyimesi tájjal. Az 1980-as évektől élete végéig aktív, meghatározó tagja volt a Duna-mozgalomnak, és a Duna szeretete az egész életét, gondolkodását áthatotta. Könyveiben, így az „Ötvenhatos regény”-ben, és a tavaly megjelent „Csodálatos kenyérszaporítás”-ban is fő szálként vonul végig a Duna védelme, mert az életének is fő szála, talán meghatározó szála volt, hogy megakadályozza a Duna elpusztítását, gátakkal való tönkretételét.
Az 1980-as évek közepén létrejött, a bős-nagymarosi erőmű-rendszer megépítése ellen küzdő Duna-kör egyik meghatározó tagja volt. Amikor a Horn-kormány újból elővette a Dunakanyarba, hazánk történelmi szívébe álmodott duzzasztó építésének tervét, a műtermében megalakította a Duna Chartát, egy táborba gyűjtve a politikailag akkor már ellentétes oldalon álló, de a Duna védelmét fontosnak tartó értelmiségiek csoportjait. 1998 februárjában a rendszerváltás utáni legnagyobb tüntetést szervezte meg a Duna védelmében, később a politikai elemzők szerint ez a tüntetés bizonyult a mérleg nyelvének a közelgő választási küzdelemben, és a hatalomra kerülő Fidesz leállított mindenféle gátépítő tervet. Politikai kapcsolatait, a politikusok körében kivívott tekintélyét később is többször latba vetette, amikor a gátépítő lobbi menetrendszerűen előállt a különféle díszcsomagolású duzzasztóépítési terveivel.
A Tisza ciánszennyezése után a Védegylet megalapítói közé tartozott, és annak mindaddig az elnöke, illetve a tiszteletbeli elnöke volt, amíg a Védegylet tevékenysége és ideológiája olyannyira el nem tért az alapítók szándékától, hogy az már számára vállalhatatlanná vált. Számos aktuális környezetvédelmi témában hallatta szavát, de a szívügye a Duna, a Duna Charta volt, amelynek élete végéig elnöke maradt. Több évtizedes környezetvédelmi tevékenységét az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala a tavalyi év folyamán Justitia Regnorum Fundamentum Díjjal ismerte el.

Karátson Gábor polihisztor alkat volt, akinek nagy tudása intellektuális vonzerővel párosult. Előadásai a könnyed, humoros, csapongó, de a fonalat soha el nem vesztő, magával ragadó stílusa miatt sok embert vonzottak. Az iskolát teremtő, sokoldalú, kiváló szónoki képességű görög filozófusok utóda volt ő, akinek szavaira figyeltek, és akinek szavait figyelembe vették. Ahogy művészetében a vallást, a festészetet és az irodalmat összekapcsolta, úgy kapcsolta össze a környezetvédelmet, a filozófiát és a valláselméletet is, morális alapokon próbálva utat mutatni az emberiség krízishelyzetében, az egyre jobban fenyegető ökológiai válság küszöbén.
Ökofilozófiáját, a világhoz való viszonyát az alábbi idézet jól tükrözi: „Amit Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza – mondta Jézus, és ez a mondás nem csak a házasságra áll. Nem csak a férfit és a nőt szerkesztette egybe az Isten, hanem a rétet és a fűszálakat is, az eget és a madarakat, a hegyet és az erdőt, az erdőt és a vaddisznókat, őzeket, szarvasokat, a talajt és a gilisztát, a patakokat és a tisztaságot. Sok idejébe került ez az egybeszerkesztés, mint egyfajta jogharmonizáció, ezt nevezzük evolúciónak.”
„Nem azért kell megváltoznunk, hogy megmeneküljünk, hanem azért, mert ilyennek lenni rossz. … Mert ha azért akarunk megváltozni, hogy megússzuk az ökológiai krízist, akkor nem fogjuk megúszni. Nem bocsátanak meg az istenek, mert önzők vagyunk. … Ha rádöbbenünk arra, hogy az állatokat, a fákat, a folyókat meg a sziklákat önmagukért szeressük, akkor mi is megmenekülünk. De ha állandóan azt számítgatják a mérnökök, hogy mit kell tenni ezért meg azért, akkor végünk van.”
Karátson Gábor nem önmagáért, de nem is pusztán a gyerekeiért, az unokáiért aggódott a bolygónk, a hazánk, a Dunánk sorsa miatt. Nem csak azért aggódott, mert tudta, látta, hogy rossz a viszonyunk a világhoz, és ez a rossz viszony szükségképp katasztrófába torkollik, hanem azért is, mert morális meggyőződése volt, hogy így nem lehet bánni a Dunával, így nem lehet bánni a természettel, és így nem lehet bánni a bolygónkkal. Ökofilozófiai végrendelete az általa sokszor hangoztatott, a korai Duna-mozgalom egyik jelmondata lehetne:

„Minden szabadon folyjék, távol legyen a dolgoktól az erőszak.”

Karátson Gábor temetésén, a család által felkért barátok búcsúbeszédei elhangzási sorrendben

Lányi András búcsúbeszéde

Karátson Gábor többé nincs közöttünk. Hogy meghalt, nem tudom, pontosan mit jelent, hogy nincs közöttünk, az tény, ezzel a ténnyel kell majd valamit kezdenünk. Ami a meghalást illeti, Gábor úgy gondolta, hogy nincs minek meghalnia: hát hogy veszíthetnénk el, kérdezte, ami soha se volt a birtokunkban? Harminchárom éves volt, írja valahol, amikor rádöbbent, hogy a hang, ami azt mondja bennünk, hogy Én, a létezőkön kívülről érkezik. Az Én semmi önmagában, végtelen nyitottság és üresség, írja a Tao-te king személyes vallomást filozófiai értekezéssel elegyítő kommentárjában. Szellemi pályafutásának talán legnagyobb szabású vállalkozása volt, hogy a kínai bölcselet két alapművét, a Tao-te kinget és a Ji kinget hozzáférhetővé tette a magyar olvasó számára. Érdemes megjegyezni, hogy kínaiul 1981-ben, a Jaruzelski-puccs éjszakáján kezdett tanulni. A fordítások és a művekhez fűzött kommentárok vaskos kötetei új megvilágításba helyezték a keleti és a nyugati gondolkodás viszonyát, régóta járatlan szellemi ösvényeket tártak fel, melyek mintha kifelé vezetnének Európa szellemi válságából.

Szerzőjük eközben filozófussá lett, vagyis mindig is az volt. Azonban olyan filozófus, aki elsősorban képeket fest. Azért fest képeket, mert a fogalmakkal megragadhatatlan, minden általánosításnak ellenálló valóságot keresi. De mit jelent ábrázolni valamit, és lehetséges-e ilyesmi a képzeletet elsilányító technikai képözön korában? Ilyen kétségek között, végtelen alázattal s végtelen bátorsággal fordult az utolsó évtizedekben a Bibliához: vajon az értelmünk számára felfoghatatlanná lett jelentések megmutatkoznak-e a toll és ecset nyomán, mely keresésükre indul? Ezekről a képeiről a hittudós, Karl Barth szavai jutnak az eszembe, akitől valaki megkérdezte egyszer, hogy mit tegyen, ha nem tud imádkozni, mire ő visszakérdezett: de hát ki tud imádkozni?

Úgy gondolta, személyes sorsunk útját nem valami örökkévaló isteni törvény jelöli ki, hanem, mint írja, „a Lét és a Semmi tengelyében felvillanó tettek sora”. Ez az egzisztencialista Tao, ahogyan ő nevezte, szüntelen tevékenység, amely túllendít önmagunkon, és személyes sorsunkat a másokéhoz köti. „Mert ellenkezik a szeretettel, hogy csak én létezzek,” írja. Mi közünk hát a saját életünkhöz? Az Ulrik úr keleti utazásának elején így elmélkedik magáról és feleségéről, Szilviáról: „Festő vagyok, Fanni meg pedagógus, meg bábművész, egy árvaházi angyal, egy totumfactum, magyar Mary Poppins, mondta Kormos István egyszer, s mi közünk, gondoltuk, a saját életünkhöz? – elmúlik s nem volt egyéb, mint epizód a nagy nyomorúságban. Elhervadunk, mint a réti virágok, a fű a földbe visszabomlik. Csakugyan nem szabad komolyan venni az ilyesmit. Ami szenvedés pedig marad benne így is, azt el kell viselni. A művészet mi egyéb, mint különállás? nekünk, művészeknek még önmagunktól is el kell távolodnunk. Ez a messzeség kék színe, ez a zarándokút.”

Tisztelői és barátai érezték a nagyformátumú egyéniség kisugárzását, de a köztudatban élő kép Karátson Gáborról egyoldalú maradt. Művészi és irodalmi munkásságát alig ismerik, s kevesen tudják, honnan erednek azok a szellemi energiák, amelyek Mesterré és Tanítóvá tették őt, akkor is, ha igazi tanítványai, sajnos, nemigen voltak. Akadtak, akik együgyűnek tartották, mert nyilvános tevékenysége centrumában immár harminc esztendeje egyetlen ügy állt, a Duna megmentése. Ez a küzdelem azonban az ő szemében metafizikai jelentőségre tett szert. Annak az élethalálharcnak lett a jelképe, amely a második ezredfordulón világszerte zajlik, az élővilágot pusztító technikai civilizáció gyilkos erői ellen, az emberhez méltó létfeltételek védelmében. Gábor gyakran hangoztatta, hogy Európában bennünket ért először ökológiai agresszió, a Duna erőszakos elterelése. És Magyarországon tört ki először forradalom a szovjet diktatúra ellen. A sorsát meghatározó két esemény között szoros összefüggést látott. A szétesett, önbecsülését vesztett nép szerinte két ízben talált magára, először ötvenhatban, másodszor azokon a megmozdulásokon, amelyek 1988-ban, majd 98-ban ismételten megakadályozták kormányaink közreműködését a Duna tönkretételében. Gábor szerint mindkét esemény politikai üzenete az volt, hogy a szolidaritás, amelynek nyomait máskor hiába keressük, nem veszett ki belőlünk, s igenis létezik népakarat. Ha megnyilvánul, lázad és tiltakozik a politikai és gazdasági kényszer minden formája ellen, s valami mást akar. Erre a másra utalt annak idején a Comenius idézettel, amit ő választott a Duna Kör jelmondatául: „Omnia sponte fluat, absente violentia rebus” – azaz szabadon folyjék minden, távol legyen a dolgoktól az erőszak.

Mit is jelentsen ez? Politikai elkötelezettségét sokféleképpen magyarázták. Milyen tehát az ökológiai világnézet, melyhez mi elsősorban Gábor szellemi befolyása alatt kerültünk közel? Szocialista, ezt gyakran hangoztatta: mint Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka, vagy az ötvenhatos munkástanácsok szervezői. Olyan, aki a kicsinyek, gyöngék és kiszolgáltatottak oldalán áll, nemcsak az emberek között, de egy több-mint-emberi világban is. Természetesen szabadelvű – egy ilyen öntörvényű egyéniség, mint Gábor hogy is lehetett volna más, mint a morális autonómia feltétlen híve, s az életformák gazdag sokféleségének őszinte csodálója? És konzervatív, mint mindenki, aki meg van győződve a szép és a rút, az ép és a romlott, a jó és a gonosz közötti különbség végtelen jelentőségéről. Egyben anarchista is: ellensége minden visszaélésnek a hatalommal. Tudta jól, hogy a felsorolt elvek között nincs ellentmondás. Ezt azonban kevesen hitték el neki. „Maradtam egy személyben a nem létező nemzeti egység”, panaszolta később keserű öniróniával, s hozzátette, hogy „ez a Magyarország még mindig összeszedhetné magát: a valóságos élő emberek” írja, „lenyűgözőek, csak mintha el volna átkozva az összefüggés”.

Most az egység szelleme eltávozott körünkből. Vagy nem távozott el, hanem tovább él bennünk, akik őrizzük emlékét.

Béke poraira.

Bárdos Deák Péter búcsúbeszéde:

Kedves Szilvia, Dávid, János! Tisztelt gyászoló rokonság, barátok és ismerősök!

Gábor halála után megjelent nekrológokból látszik, hogy kevesen vannak tisztában azzal, hogy milyen fontos és nagy részét tette ki életének a Duna, a Duna védelme. Pedig az a több évtizedes munka, amit Gábor a Dunáért tett, már önmagában is elegendő lenne arra, hogy most tisztelettel adózzunk előtte.
Gábor polihisztor alkat volt, nagy tudással, széles látókörrel és soha nem múló kíváncsisággal a világ dolgai iránt. Az iskolát teremtő, sokoldalú, kiváló szónoki képességű görög filozófusok utóda volt. Előadásai a könnyed, humoros, csapongó, de a fonalat soha el nem vesztő, magával ragadó stílusa miatt sok embert vonzottak.
Ahogy művészetében a vallást, a festészetet és az irodalmat összekapcsolta, úgy kapcsolta össze a környezetvédelmet, a filozófiát és a valláselméletet is, morális alapokon próbálva utat mutatni az emberiség jelenlegi krízishelyzetében, az egyre jobban fenyegető ökológiai válság küszöbén.

Gábor lételeme az írás, a festészet, a közélet volt, mégis nem egy alkalommal mondotta, hogy számára a haza mellett a legfontosabb a Duna. Lényét oly mélyén átszőtte a haza és a Duna iránt érzett aggodalom, hogy adott esetben az minden más tevékenységét maga mögé tudta utasítani. A Dunát fenyegető veszélyek teljesen feldúlták a lelki békéjét, és akkor minden idegszálával a Dunára koncentrált, hogy mit lehetne tenni.
A Duna szeretete az egész életét, gondolkodását áthatotta. Könyveiben, így az „Ötvenhatos regény”-ben, és a tavaly megjelent „Csodálatos kenyérszaporítás”-ban is fő szálként vonul végig a Duna védelme, mert az életének is fő szála, talán meghatározó szála volt, hogy megakadályozza a Duna elpusztítását, gátakkal való tönkretételét. Ennek okát számtalanszor elmondta, és meg is írta.
A kádári diktatúrában igazi szabadságot csak a Dunán, a Dunán evezve érzett. Úgy érezte, hogy az 56-ban eltiport szabadságból csak a Duna maradt, és ha a Duna szabadságát elveszik, – gátakkal pusztítják el – akkor minden elveszett. De nem csak a Kádár-korszakban, a rendszerváltás után is a szabadság fő szegmensének érezte, hogy a Dunát ne pusztítsák el duzzasztókkal.

Az 1980-as évek közepén csatlakozott a bős-nagymarosi erőmű-rendszer megépítése ellen küzdő Duna Körhöz, és a rendszerváltás idején annak egyik meghatározó tagjává vált. Amikor a Horn-kormány újból elővette a Dunakanyarba, hazánk történelmi szívébe álmodott duzzasztó építésének tervét, integrálta az akkorra már szétesett, megosztott Duna-mozgalom tagjait, és műtermében megalakította a Duna Chartát, egy táborba gyűjtve a politikailag ellentétes oldalon álló, de a Duna védelmét fontosnak tartó értelmiségiek csoportjait. 1998 februárjában a rendszerváltás utáni legnagyobb tüntetést szervezte meg a Duna védelmében, később a politikai elemzők szerint ez a tüntetés bizonyult a mérleg nyelvének a közelgő választási küzdelemben, és a hatalomra kerülő Fidesz leállított mindenféle gátépítő tervet.

Akik ismerték Gábort, azok tudják, hogy jó értelemben vett túlfűtött egyéniség volt. Nem titok, hisz megírta, hogy ő a betegségét is úgy élte meg, hogy a Dunáért folytatott küzdelem, a Dunáért érzett aggodalom őrölte fel az egészségét. Éjszakákat töltött álmatlanul, azon gyötrődve, hogy miként lehetne megakadályozni a rendre felbukkanó, különféle gátépítő terveket – és tervekben sajnos bőviben voltunk, nem csak a Grósz kormány, nem csak a Horn kormány alatt, de – középszinten – sajnos az elmúlt évtizedben is. A szigetközi, úgynevezett rehabilitálási tervekben, a Duna Régió Stratégiában, a Vízgazdálkodási tervezetben, az Új Széchenyi Tervben rendre felbukkant a Duna duzzasztásának, a Duna hajósztrádává alakításának ötlete. Ez mind az elmúlt évtized termése volt, és Gábor aktívan részt ebben a folytonos küzdelemben, befolyását, a döntéshozók körében kivívott tekintélyét nem egyszer latba vetette, amikor a gátépítő lobbi menetrendszerűen előállt a duzzasztóépítési terveivel.
Ez a küzdelmes időszak az utolsó két könyve, az „Ötvenhatos regény” és a „Csodálatos kenyérszaporítás” közötti csaknem egy évtizedet ölelte fel: Gábor ekkor már elmúlt 70 éves, de a nálánál évtizedekkel fiatalabbak energiájával küzdött, néha az ereje felett.

Gábor életfilozófiájának meghatározó pillérét alkotta a természetszeretet és a fenntarthatóság gondolta, amelyek kikristályosodásában nagy szerepet játszott a több évtizedes kapcsolata a Dunával és a gyimesi tájjal.
Nem csak azért aggódott, mert tudta, látta, hogy rossz a viszonyunk a világhoz, és ez a rossz viszony szükségképp katasztrófába torkollik, hanem azért is, mert morális meggyőződése volt, hogy így nem lehet bánni a Dunával, így nem lehet bánni a természettel, és így nem lehet bánni a bolygónkkal. Mint egyszer mondotta:
Nem azért kell megváltoznunk, hogy megmeneküljünk, hanem azért, mert ilyennek lenni rossz. …”

Mi az, amit Gábor örökségül ránk hagyott? Mi az, amit köszönhetünk neki? Értve ezen a környezetvédelmet, a Duna védelmét. Azt, hogy a Duna-kanyarban nem épült duzzasztó. És ennek természetesen a következményeit is: hogy emiatt megmenekült a szentendrei vízbázis, ami Budapestet ellátja ivóvízzel. Hogy Mohácstól Dunakilitiig szabadon végig lehet hajózni a Dunán. Hogy a Dunát galériaerdők övezik. Hogy él a Duna, van alacsony és magas vízállása, és hogy alacsony vízálláskor még nagyon sok helyen előbukkan a kavicsos, fövenyes part, és előbukkannak apró szigetek.
Amit tett, azt nyilván nem egyedül tette, de biztos, hogy nélküle ma nem így nézne ki a Duna-táj.

Mi az, amit Gábor mondana nekünk, de már nem mondhat?
Hogy védjük meg a környezetünket, a Dunát, ne csak azért, hogy a gyermekeink, az unokáink is egészséges vizet ihassanak, hogy ők is végigevezhessenek rajta és élvezhessék a szabadság érzését, hanem azért is, mert már csak morális okok miatt is megengedhetetlen, hogy elpusztítsuk a Dunát, a környezetünket.
És bizonyára hozzátenné azt, amit minden alkalommal elmondott: hogy ne feledjük, választásokat meg lehetett nyerni a Duna védelmével, de el is lehetett veszteni gátépítő tervekkel.
Gábor ökofilozófiai végrendelete az általa sokszor hangoztatott, a korai Duna-mozgalom egyik jelmondata lehetne:

„Minden szabadon folyjék, távol legyen a dolgoktól az erőszak.”  

Szilágyi Péter búcsúbeszéde:

Kedves Gábor,

A ravatalodnál állunk, körülnézek és látom a dolgok rendben vannak:
Mindenki itt van, akit utolsó könyvedben (A csodálatos kenyérszeporitásban) megemlítettél. Ez a könyv egy csodás történelem és emléksorozat, nem kíméltél senkit, ellenfelet, barátot, magadat sem. Most mind itt vannak. Halálod hire olyan volt nekem, mint egy fájdalmas szívdobbanás (nemrég volt infarktusom, 80 éves vagyok én is) és rögtön megrohantak hosszú évtizedeink közös emlékei. Egyetemista korunkban te verseket írtál, rajzoltál, aztán jött 56 bujkálás nálunk is. Aztán börtön. 58 őszén kezdtél festeni igazán, s ez nagyon jól indult. Igazán rendszeresen nem tanultál sehol, mégis mind elméletben, mind gyakorlatban tökéletes festővé lettél. A festékek előállításában, a festő látásmódban, s az európai művészettörténetben abszolút jártas voltál. Talán azért, mert soha nem kértek számon rajtad semmilyen akadémikus tananyagot. Eredeti látásmódodat meg tudtad őrizni. Az európai irodalomban való jártasságod már korai írásaidban is bámulatra méltó, ahol esztétikai, filozófiai, a történmelemről szóló nézeteidet azonos szellemi szempontok szerint adtad elő. Már itt lehetett látni, hogy kivételes életmű alakul.

Amit az utókorra hagytál: három nagy ember teljes életműve.
- egy  nagy festő,
- a klasszikus ókori kínai filozófia bemutatása,
-  mindezek harmonikus összefoglalása az európai kultúra alapjaival, a bibliával és egyfajta ezoterikus krisztológiával.

Hangsúlyozom: 3 nagy életmű, hiszen halálodik csináltad a bibliai aqarelleket az evangéliumi sorozatokat. Senki nem ismerte úgy a bibliát, az Ó és Újszövetséget, mint Te. Festői életműved teljes!

- A kínai ügy: egyedül megtanultál kínaiul, lefordítottad kb. 15 évi munkával a Ji-Kinget és kétszer a Tao Te Kinget és hatalmas két kötetnyi kommentárt fűztél hozzá, melyekben felfedezted a bibliával való furcsa párhuzamokat. (Weng király- Melkisédek-Ábrahám, a fény megsebzése és a János evangélium kezdete, Ki hercegének és Jézus Krisztus útjának hasonlósága) fantasztikus párhuzamokl és mindez az öreg susztertől Jakob Böhme-től Franz Baader-ig és Rudolf Steinerig terjedő hatalmas utalásokkal, valamint az angol és német Ji King fordításokkal való állandó egybvevetésekkel.
Ezt a művet csak a legnagyobb magyar kelet-kutatók és utazók életművéhez lehet hasonlítani, noha Te ki sem mozdultál Budapestről.

- A harmadik: életműved, gondolkodásod. Ez a szabadon szárnyaló ötletektől hemzsegő, jó írásművészettel megjelenítő sokoldalú adottság, amely mindenen átleng, amit kifejeztél. Azt szoktuk mondani, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik. Igen, de hogy mit is akar igazán, azt valójában szíve, érzései és ezekkel átszőtt gondolatai súgják akaratának. Nálad ez az akarati – gondolati – érzésbeli harmónia kifogástalanul működött, így gondolataid melegségét, az individualitás belső harmóniáját mindig lehetett érezni. Sorsodat tudatosan vállaltad. Hiszen mit is hagyunk magyunk után: kizárólag tetteinket és ezek következményeinek hosszú sorát. Sokat beszéltünk Rudolf Steiner nyomán is a karmáról és az emberi kapcsolatokról. A Te regényeid is csak ezekről szólnak. Jó, hogy ez így megtörténhetett és a három életművet befejezhetted.

Köszönöm, hogy barátok lehettünk.

Barátaim, egy igazi európai nagy magyar sírjánál állunk, Gábor Isten veled!