A Duna Charta üdvözli a bős-nagymarosi jogvitában mindkét fél részéről felmerült szándékot a megegyezésre, amennyiben az nem a magyar fél jogainak és érdekeinek sérelmére történik.

1. A bős-nagymarosi duzzasztómű létrehozásáról Magyarország és Csehszlovákia vezetői 1977-ben kötöttek megállapodást. Az építkezések ellen mindkét országban kibontakozó tömeges tiltakozás hatására a munkálatokat magyar részről 1989-ben leállították. A rendszerváltozás után a magyar fél kezdeményezte, majd kimondta az államközi szerződés megszüntetését. 1992-ben Szlovákia Rajka felett egyoldalú lépéssel elterelte a Dunát, ökológiai katasztrófát idézve elő Szigetközben, ahol a Duna medrébe azóta csupán a mindenkori vízhozam kb. 17%-a jut. A határfolyó elterelése a párizsi békeszerződést is súlyosan sérti. A két ország közötti konfliktusban a hágai Nemzetközi Bíróság 1997-ben hozott ítéletet. E szerint a két kommunista diktatúra által kötött szerződés érvényes, a cselekvési szabadságukat idő közben visszanyert népeknek e keretek között kell megtalálniuk az együttműködés lehetőségét. Magyarország azonban nem kötelezhető a nagymarosi duzzasztó megépítésére, míg Szlovákiának nem kell lebontania az elterelő művet Dunacsúnynál.

Ítéletükben a bírák rámutattak, hogy „az 1977-es szerződés ténylegesen olyan eszközöket bocsátott a felek rendelkezésére, hogy tárgyalások útján bármikor új egyensúlyt tudnak keresni a gazdasági és az ökológiai imperatívuszok között” (103.§)… illetve „lehetővé teszik, hogy az újabb környezetvédelmi normákat beépítsék a közös egyezményes tervbe” (112.§). Erre, sajnos, a szlovák fél elutasító magatartásának következtében azóta sem került sor, pedig a nemzetközi bíróság félreérthetetlen módon fogalmazott a 140.§-ban: „…kulcskérdés a környezetre gyakorolt hatás… A környezeti kockázatoknál a jelenlegi normákat kell figyelembe venni… a múltban megkezdett tevékenységek folytatása során is… Különösen kielégítő megoldást kell találni a Duna régi medrébe és a folyó mindkét oldalán levő mellékágakba bocsátandó vízmennyiséget illetően.” A jelenlegi európai normákat pedig az EU víz-keretirányelve tartalmazza, amely a folyók és árterek jó ökológiai állapotának megőrzésére illetve fenntartására kötelezi a tagországokat, és ellenzi keresztgátak elhelyezését a folyammederben. Ez a cél a Szigetközben is csak a természet-közeli vízviszonyok legalább részleges helyreállításával közelíthető meg, és nem újabb művi beavatkozásokkal.

2. Megítélésünk szerint az idén felújított tárgyalások során a magyar fél eltért ettől a céltól: lemond jogos vízigényéről, és olyan műszaki megoldásokra vállal kötelezettséget, amelyek a természet-közeli állapotoktól egyre távolodva, fizikailag is lehetetlenné teszik, hogy a szigetközi Öreg-Duna medre a jelenleginél több vizet tudjon fogadni.

A mostani tárgyalási forduló kiindulópontja egy jogi értelemben nem létező dokumentum: a magyar fél által 2009-ben végzett stratégiai környezeti vizsgálat eredménye, amelynek végleges változata nem készült el: nem bocsátották vitára, és nem hagyta jóvá sem a szaktárca vezetője, sem a kormány. Egy munkaközi változat eljutott a szlovák partnerhez, amely azt értékelte, és elkészítette a maga „revitalizációs” javaslatát. Ez utóbbin alapulnak a magyar kormánymegbízott által újabban bemutatott „közös következtetések” (Joint Conclusions of Strategic Environmental Assessment). Egyik tervezet sem számol a vízmegosztás arányainak jelentősebb módosításával. A közös javaslat szerint a jövőben a szlovákiai mellékágakba valamivel több, a főmederbe még a jelenleginél is valamivel kevesebb víz jutna. Érdemében kizárólag a műszaki megoldás változatait mérlegelik, jóllehet ezek célszerűsége jelentős mértékben függ a főmederben lebocsátott víz mennyiségétől.

3. A „Közös következtetések” félreérthetetlen mondanivalója, hogy létezik az ökológiai vízigényt kielégítő műszaki megoldás a jelenlegi vízmegosztás mellett is. Ezt azonban a tervezet egyes fejezetei maguk cáfolják, többek között a magyar hivatalos szakértők által javasolt ún. SZITE terv vonatkozásában, olyan meggyőző érvekkel, melyek korábban a hazai vitákban is hangot kaptak. (A gátak lelassítják az áramlás sebességét, a felvízi oldalon a meder feliszapolódását, a szennyező anyagok kiülepedését eredményezik, súlyosan veszélyeztetve az ivóvízbázis minőségét - ez történt a dunacsúnyi gát felett is -; és a folyammeder ökológiai folyosó jellegét megszüntetve, azt szakaszokra tagolják, melyek között a vízi élőlények többé nem képesek közlekedni). Aggályaink szerint ezek az ellenvetések az új tervre is érvényesek. Megjegyezzük továbbá, hogy a mellékágak vízellátása jelenleg csak a szlovák oldalon okoz problémát. A főmeder és a mellékágak közötti összeköttetés pedig, amelyet most egy mindössze 30 kilométeres folyamszakaszon négy duzzasztógát felépítésével akarnak helyreállítani, már az ötvenes évek szabályozási munkálatai következtében jórészt megszakadt. Az új tervezetről azonban felelőtlenség volna véleményt alkotni alapos szakmai értékelés, nyilvános vita híján. Politikai döntést építeni rá: több mint felelőtlenség.

4. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a jogszerű vízmegosztás nem öncél, hanem a Szigetköz rehabilitációjának kulcsa. Az ezzel kapcsolatos alkudozást csak akkor sikerülhet elmozdítani a holtpontról, ha a magyar fél kellőképpen alá tudja támasztani javaslatát. Ehhez világossá kell tenni, hogy az ökológiai igényeknek megfelelő vízviszonyok biztosítása egyszerre követel a főmederben a jelenleginél több vizet, az áramlás sebességének fenntartását vagy növelését, valamint a nagyvizeknek a főágban történő levezetését. (A nagyvíz két-három héten át elárasztja a hullámteret, ami az itt honos különleges élővilág fennmaradásának elemi feltétele.) E célok együttes teljesülését, mint utaltunk rá, a duzzasztógátak nem szolgálják, hanem akadályozzák. Ezen a felismerésen alapul a jelenleg is hatályos 1139/2004.sz. kormányhatározat, amely előírja, hogy a Duna rehabilitációja a lehető legkisebb természetátalakító beavatkozással járjon.

5. Megjegyezzük, hogy a víztömeg éves átlagban legalább 40%-ának visszatérítése az eredeti mederbe megfelelne annak az ideiglenes megállapodásnak, amit az Európai Bizottság által felkért nemzetközi szakértő-testület ajánlott 1993 decemberében (és amit soha nem hajtottak végre). Tudomásunk szerint, sajnos, ma sincs realitása annak, hogy kétoldalú tárgyalásokon ezt a szlovák fél elfogadja, ezért javasoljuk a hágai ítélet 143.§-ra hivatkozva egy harmadik fél bevonását.

6. A fentiek alapján elhibázottnak kell minősítenünk a jelenlegi tárgyalási fordulóban követett magyar eljárást. A magyar fél nem tette félreérthetetlenné – s ami ennél nagyobb baj: önmaga előtt sem tisztázta – elemi érdekeit, sem azt a jogi pozíciót, amelyből ezeket érvényesíteni kívánja. E helyett, a megegyezés őszinte igyekezetében, lényegében az ellenérdekeltségű fél álláspontját tette a magáévá. Ezt az álláspontot Julius Binder, a C-variáns atyja már 1993-ban a tudomásunkra hozta, amikor a Duna erőszakos elterelése felett háborgó magyaroknak azt tanácsolta, hogy ne vizet követeljenek, hanem építsenek maguk is duzzasztógátakat. Akkor még elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ez a cinikus javaslat egyszer majd hivatalos magyar tárgyalási pozícióvá válhat.

A Duna Charta ez ellen kíván fellépni minden fórumon. Amennyiben beigazolódna, hogy a kétoldalú tárgyalásokon ennél kedvezőbb egyezségre szlovák szomszédainkkal nem juthatunk, úgy javasoljuk, hogy Magyarország kezdeményezze a jogvita mindkét fél számára megnyugtató lezárását egy pártatlan fórumon: legyen az választott bíróság, a Strasbourgban székelő Európai Bíróság, vagy maga a hágai Nemzetközi Bíróság, melynek elnöke már 2009-ben utalt erre a lehetőségre. Szlovák barátaink nehezen vonhatják kétségbe e javaslat jóhiszeműségét, hiszen közös érdekünk, hogy olyan megoldást találjunk a konfliktus lezárására, amelyben végre mindkét fél megnyugodhat. Amennyiben mégis elzárkóznának egy ilyen megoldás elől, az csak azt bizonyítaná, hogy maguk sem tartják védhetőnek jelenlegi álláspontjukat egy független bíróság előtt.

A Duna Charta vezetősége

Budapest, 2015. november 24.