A vízügy mondhatni olyan, mint egy fraktál: önhasonló és skálafüggetlen. Akár a nyílegyenes sínpár: bármennyit megyünk előrébb, vagy hátrébb, mindig változatlanul ugyan azt látjuk: a távolban összefutó síneket, és az egyre kisebbnek és egyre sűrűbben látszó talpfákat. Ugyan így vagyunk a vízüggyel is. Akármennyit megyünk előre, vagy vissza az időben, mindig ugyan azt látjuk: gátakat.

De nem csak a gátak változatlanok, hanem a szituációk is, hisz a vízügyeseknek, ha nem is a java, de legalább is a meghatározó része az örök és változatlan vízügyi masztadon, aki meg nem olyan – mert vannak ők is szép számmal – azoknak a mozgástere nem sok. Mint nemrégiben egy vízügyes egyetemi tanár jellemezte a helyzetet: Magyarország nem olyan, mint Amerika, hogy ha valakit a keleti parton ellehetetlenítenek, akkor az átmegy a nyugati partra.

A vízügy önhasonló. Akármennyit megyünk vissza, vagy előre az időben, ott gátat, és Dunát duzzasztani akaró vízügyest látunk. Visszaköszönnek a gátépítő tervek, a konfliktusok, az érvek és ellenérvek. Az 50-es években ugyan úgy meg kellett küzdeni az akkori politikának Mosonyi Emillel, mint ahogy a mostani politikának meg kell küzdeni Mosonyi Emil követőivel. És mert a vízügy önhasonló, ezért a jelenlegi magyar-szlovák vízmegosztási tárgyalások kapcsán szóról szóra el lehetne mondani, vagy inkább, újra el kellene mondani azt, amit több mint 60 éve Gerő Ernő mondott a bős-nagymarosi erőműrendszerért lobbizóknak.
„Jogosult-e az, hogy azt mondjuk, a vizet azonban osszuk meg 50-50%-ban. (ez minimum azt hiszem). De hogy a vizet is elvigyék, a Dunát is elvigyék és még a vizet se adják meg, azt nem.”
Szomorú, hogy Gerő Ernő 1953-ban jobban képviselte a magyar érdekeket, mint egynémely mai politikus, akik számára természetes, hogy a Dunát is elvigyék, és még a vizet se adják meg. És ami még figyelemre méltó: sem Nagy Imre, sem Gerő Ernő nem hagyta, hogy hülyére vegye őket a gátépítő lobbi.

Mindenestre most, hogy több mint fél éve úgy tárgyalnak a szigetközi Duna-szakasz „rehabilitációjának” műszaki megoldásáról, a gátak építéséről, hogy előtte még a vízmegosztás mértékéről sem egyeztek meg, ideje lenne, hogy valamelyik politikusunk végre szigorúan ráolvasná a Baranyai Gábor vezette tárgyalóküldöttségre Nagy Imre intelmeit, amelyeket 1953-ban a bős-nagymarosi erőműrendszer kiötlőjének és körének mondott:

„A bizottságot egy kicsit óvatosságra kellene inteni, mert az anyagból az derül ki, hogy az elvtársak egy kicsit messzebb mentek, mint ahogy lehetett volna. Igaz, hogy ezt műszaki vonalon tették, de befolyásolja az állásfoglalást.”