Szigetköz és a vele összefüggő Csallóköz egyedülálló képződménye nem csak a Dunának, hanem Európának is. Az Alpokból lerohanó Duna hordalékát lerakva egy nagy kiterjedésű deltát hozott létre a szárazföld belsejében, amely csak a Kisalföldet elhagyva egyesül újból egy folyóvá. A Dunának ezen a szakaszán egy főág nélküli szövevényes ágrendszer alakult ki, változatos szélességű és hosszúságú mellékágakkal, ahol az árvizek új medreket vájtak, zátonyokat, szigeteket alkottak és tüntettek el, és a Dunától távolabbi területeket is rendszeresen elöntötte az áradat.

Már a középkorban is megpróbálták a nagyobb települések folyóközeli szakaszait gátakkal megvédeni, de ezek a kezdetleges árvízvédelmi töltések roppant hiányosak voltak, így igazi védelmet nem nyújtottak. Az árvízvédelem, valamint az egyre növekedő hajóforgalom miatt a XIX. század végére elkerülhetetlenné vált a Duna szabályozása, amihez 1885-ben kezdtek hozzá ezen a szakaszon. 11 év alatt alakították ki a kőszórásokkal megerősített 300-400 méter széles, többé-kevésbé kiegyenesített fő Duna-medret, a viszonylag széles, gátakkal határolt hullámteret, valamint a gátakon kívül eső árvízmentes, úgynevezett mentett oldalt. A régi szövevényes Duna-ágak jelentős része megmaradt, de ezeket az újonnan kialakított fő Duna-ág gyakorlatilag kettéosztotta. A régi ágakat az új főágtól kőszórásokkal leválasztották, úgy, hogy azok csak közepes vízszintnél kapjanak jelentősebb vízutánpótlást.

A folyamszabályozás jócskán megbéklyózta a Duna hajdan szabad folyását, és számos régi Duna-ág került a gátakon kívülre, melyek nagy része feltöltődött az elmúlt évszázadban. Ma Szigetköz legnagyobb része árvízmentesített mezőgazdasági terület, a szabályozások előtti állapotok csak a hosszan elterülő hullámtérben maradtak fenn. Szigetköz névvel valójában már csak ezt a területet lehetne nevezni. Kiadványunk képanyaga ebben a páratlan szépségű vízi világban készült.

Ami Szigetközből a XX. századra megmaradt, azt a legnagyobb jóindulattal sem tekinthetjük ősi tájnak. A hatalmas folyam nagy részét egy kiegyenesített mederbe kényszerítették, a főággal kéttéválasztott szövevényes folyóágakat árvízvédelmi töltések közé szorították, a szigetek természetes keményfa erdeit már a XIX. század végén letermelték. Viszont elmondható, hogy Szigetköz és Csallóköz (a gátak közé szorított hullámtér) a folyószabályozások és más emberi behatások ellenére olyan természetközeli állapotban maradt fenn, ami Európában egyedülálló természeti értéket képviselt.

Ezt a területet joggal nevezték vadvízországnak, ahol az egy-két méter szélességű és folyónyi mellékágak kusza szövevényét még csaknem egy évszázadig a víz uralta. Ezek a folyóágak élő kapcsolatban maradtak az őket tápláló Dunával, bennük a víz szabadon áramlott. A Duna vízszintjét követő állandó vízszintingadozás és az árvizek miatt a táj folyton változott: kavicszátonyok, szigetek alakultak ki és tűntek el. A Dunán levonuló árvizek évenként többször elöntötték a területet, kimosva a lerakódott iszapot. Ahol a táj változatos, ott általában nagyszámú növény- és állatfaj tud életteret találni. Szigetközben a táj sokszínűségének köszönhetően igen gazdag és értékes élővilág alakult ki. Ezen a nem túl nagy területen jelenleg több mint háromezer állatfajt ismerünk. A Magyarországon honos halfajok 80 %-át, a hazai rovarok mintegy 50 %-át mutatták ki, míg a költő és vonuló madarakból több mint 200 fajt sikerült itt megfigyelni. Szigetköz értékét azonban nem csupán az ott megtalálható állat- és növényfajok adták, hanem az ezeknek otthont adó egyedülálló táj és annak esztétikai szépsége is, amely az 1980-as évek elejéig még csaknem háborítatlan volt. Ezek összessége adta azt a hangulatot is, amely a mellékágakba beevezve rögtön körülölelte a látogatót.

Van azonban Szigetköznek egy láthatatlan kincse is: az alatta meghúzódó ivóvíztartalék. Az évmillók folyamán Szigetköz alatt több száz méter vastag kavicstakaró halmozódott fel, amely több köbkilométer kristálytiszta ivóvizet rejt.

1985-ig kevesen járták ezt a világot, a motorcsónakosok, hétvégi pecások szinte teljesen hiányoztak, evezősökkel, táborozókkal gyakorlatilag nem lehetett találkozni. Aki a falvaktól távolabbi szigeteken vagy kavicszátonyon vert sátrat, az egy-két napig nemigen látott senkit. A madárvilág háborítatlanul birtokolta a mellékágrendszert, amelynek zavartalansága miatt még az igen óvatos nagykócsagok és fekete gólyák is meglepően közelre bevárták az embert. A folyóágakat csak egy-két helyen keresztezték laza szerkezetű kőgátak, ezek azonban nem akadályozták a víz lassú áramlását (a helybéliek a kőszórások középső részét meg is bontották, hogy ladikkal át lehessen evezni rajtuk). Betongáttal csak a mellékágrendszer viszonylag elkülönülő, három nagy területének bejáratát zárták el a Dunától.

1985-ig Dunakiliti és Ásványráró között a mellékágrendszer egy csaknem zavarásmentes, szinte ősi állapotokat tükröző táj benyomását keltette. Ez az idilli állapot, amely már akkor is kevéssé jellemezte Magyarország természetes területeit, nem az emberi mértékletességnek, vagy a természet iránti tiszteletnek volt köszönhető. Szigetköz határterület volt, az ide látogatóknak több héttel előre engedélyt kellett kérniük a határőrségtől.
1985-től Szigetköz civilizációs terhelése rohamosan fokozódott. Az 1984-85-ben nyilvánosságra hozott erőműépítési tervek és az e körül kialakult viták, újságcikkek, aláírásgyűjtések nyomán hirtelen megnövekedett az érdeklődés Szigetköz iránt. A nyári évszakokban a szigetvilágot elárasztották a látogatók. A régió határterületi besorolásának megszüntetése után nem csak a turizmus, de a hétvégi horgászok száma is rohamosan növekedett. A hajdani evezős ladikok megfogyatkoztak, egyre inkább a motorcsónakos horgászás lett a jellemző, és megjelentek a nagy teljesítményű sportos hajók, vízisíelők, vízimotorosok is.

Sokan igen tévesen azt hiszik, hogy Szigetköznek az 1980-as évek elejéig meglévő - mai szemmel nézve igen jó - természetközeli állapotát a Duna 1992-es elterelése tette tönkre. Ezzel szemben Szigetköz jelentős részét már a Duna elterelése előtt állóvízzé alakították a magyar vízügyi beavatkozások. Ezek a mellékágakba épített kisebb gátak persze szorosan kapcsolódtak az erőmű építéséhez, bár jogosan tehető fel a kérdés, hogy miért kellett már évekkel a Duna tervezett elterelése előtt a hazai vízépítőknek - tegyük hozzá, a bős-nagymarosi erőműrendszer megépítéséért és a Duna eltereléséért mindvégig aktívan küzdő hazai vízépítőknek - Szigetközt megfojtani?

Szigetköz belsejében már 1985-re, azaz a Duna elterelése előtt 7 évvel elkészült az első beton keresztgát, megállítva a víz mozgását egy szélesebb folyóágban. A következő években betonozott keresztgátak sora épült, amelyek gyakorlatilag megszüntették a víz addigi viszonylag szabad áramlását a mellékágak között, és megakadályozták a friss víz utánpótlását. Pedig Szigetköz vízellátása már a mellékágakat elzáró keresztgátak építése előtt sem volt tökéletes. A Duna XIX. század végi szabályzásakor a víz nagy részét az új Duna-mederbe terelték. Itt megnövekedett a víz sebessége, így növekedett a meder eróziója, míg az új Duna-medertől leválasztott fonatos mellékágakban a víz sebessége lecsökkent, ami az ülepedést fokozta. A főágban a megnövekedett erózió medermélyülést és ezzel együtt vízszintcsökkenést okozott, ezért a mellékágakba egyre kevesebb víz jutott. A Duna-meder mélyülését tovább növelte, hogy az Ausztriában épített vízi erőművek visszatartották a Duna görgetett kavicshordalékát, és az egyre nagyobb méretű uszályok miatt még intenzívebben kotorták, mélyítették a medret.

A mellékágak vízellátásának romlása az erőműrendszer építésével felgyorsult. Dunakiliti felett a Dunából a kavicsot ásványivagyon-mentés ürügyén gyakorlatilag lerabolták. Itt a mederfenék 1985 óta csaknem 2 métert süllyedt! A mellékágakból egyre többet választottak le vízzáró töltéssel a Dunától, közben tovább szaporodtak a keresztgátak is. Ennek következtében Szigetköz vízellátása az 1990-es évek elejére látványosan romlott. Érdekes módon ezzel a leromlott vízellátással is próbálták megindokolni az erőműrendszer megépítését, mondván, hogy annak másodlagos beruházásaként megépülhet egy - a főág medrének süllyedése miatt elkerülhetetlennek kikiáltott - mesterséges vízpótló rendszer. De látható, hogy a vízszintcsökkenés egyáltalán nem természetes folyamat, amelyet vízügyi beavatkozással kellene korrigálni, hanem éppen ellenkezőleg: a vízügyi beavatkozások okozták a káros változást!

1992. október 25-én Szlovákia megkezdte a Duna egyoldalú elterelését, aminek következtében a Dunába jutó víz mennyisége az eredeti vízhozam 5-10 százalékára csökkent, emiatt a Duna vízszintje Felső-Szigetközben 4-5 métert süllyedt! Szigetköz mellékágrendszerének 70 %-a napokon belül teljesen kiszáradt! A téli pihenőre készülő halak jelentős része a kiszáradt medrekben rekedt, és mintegy 400 ezer kilogramm hal elpusztult. A csigáknak és kagylóknak csak töredéke élte túl a vízhiányt. A talajvízszint a Duna szintjét követve métereket csökkent, a környékbeli falvakban sok kút kiapadt. A következő tavasz még mindig szárazon találta Szigetközt, 1993 májusában a mellékágak nagy részét még mindig végig lehetett gyalogolni, mert a vízpótláshoz csak ezután kezdtek hozzá. Először a Mosoni-Duna amúgy sem sok vizét csapolták meg és vezették Szigetközbe, ami lassan feltöltötte a keresztgátakkal már évek óta lezárt mellékágakat. 1994 folyamán pedig a Dunából szivattyúztak vizet az ágrendszerbe. Ezek a kezdeti kétségbeesett próbálkozások azonban még életmentő beavatkozásnak is kevésnek bizonyultak, Szigetköz vízi világa poshadt állóvízzé változott. Ekkor még sokan bíztak valamilyen megoldásban, ugyanis az Európai Unió bizottsága a mindenkori vízhozam kétharmadát javasolta visszavezetni a Dunába - ahol továbbra is csak a víz legfeljebb 10%-a folyt.

Ezalatt Szigetközben a megváltozott körülményekre a természet válaszolt! Az alacsony vízborítású területeken fűzfák sarjadtak, a magasabb mederfenéket gyomfélék borították el. Volt olyan mellékág, amelyben 1994 nyarára 2 méter magas áthatolhatatlan csalános nőtt. Számos keskenyebb mellékágat úgy benőtt a gyorsan erősödő növényzet, hogy nem hogy beevezni nem lehetett, de még a bejáratukat is képtelenség volt megtalálni!

A Duna elterelése az erdészetnek igen nagy károkat okozott. A fák növekedése drasztikusan lecsökkent, és nagyon sok helyen száradásuk is megkezdődött. A környék mezőgazdasága már 1993-ra megérezte a talajvízszint lesüllyedését, a terméshozamok visszaestek.

1995-re látszott, hogy nem halasztható tovább egy hathatósabb vízpótlás megvalósítása. Dunakiliti felett egy fenékküszöbnek elkeresztelt hatalmas kőszórásgáttal zárták el keresztbe a Duna-medret, és a vizet olyan magasra duzzasztották fel, hogy az meghaladja a szomszédos mellékágak szintjét. Az így bezúduló vizet azután végigvezették Szigetköz mellékágrendszerének teljes hosszán, ami Ásványráró alatt tért vissza a Dunába. Természetesen ez a vízpótlás további építkezéseket követelt: a meglévő gátak egy részét átalakították és újabbakat építettek. Szigetközt ma is ez az ideiglenes vízpótlás látja el vízzel - bár szomorúan hozzátehetjük, hogy a már 7 éve működő vízpótlásnak a jelzője, az ideiglenes, lassan ugyanolyan tartalmú lesz, mint valamikor a hazánkban tartózkodó szovjet csapatok ideiglenessége volt.

A fenékküszöbös vízpótlás rövid idő alatt látványos javulást hozott, persze ez csak az 1994-es év igen elszomorító állapotához képest jelentett pozitív változást. A mellékágak medreit ellepő gyomnövények már az első évben kipusztultak, a frissen sarjadt füzesek és nádasok 2-3 év alatt jelentősen visszahúzódtak. A keskeny holtágakba újból be lehetett evezni. A viszonylag gyors javulás után viszont újból romlott a mellékágak állapota, s ez a folyamat a mai napig tart. Ennek oka, hogy a mesterséges vízpótlás megközelíteni sem tudja az itt megszokott évi 4-5 méteres vízszintingadozásokat, a vízszint 1995 óta gyakorlatilag állandó. Szigetközt régen az árvizek tisztították meg, frissítették fel, ezek hiányában egyre jobban eliszaposodnak a mellékágak, nem csak a keskeny ágakban, ahol pangó víz alakult ki, hanem a széles ágakban is, ahol folyik a víz. Évről évre egyre nagyobb területeket borít be békanyál és összefüggő, víz alatti hínárszőnyeg.

A vízpótlás az erdőkön, a mezőgazdasági területeken sem segített, mert a lesüllyedt talajvízszint állandósult. Az erdők jelentős részét le kellett termelni száradásuk miatt, a hajdani ártéri ligeterdők helyett tarra vágott szigetek éktelenkednek mindenfelé. A mentett oldal mezőgazdasági területein pedig az intenzív öntözés ellenére sem álltak vissza a terméshozamok a korábbi szintre.

Hogyan néz ki ma Szigetköz? A megváltozott természeti körülmények nem kedveznek az itt őshonos állatvilágnak. A táplálékláncban igen fontos szerepet betöltő különféle kagylók, csigák, rovarok, kétéltűek megritkulását, eltűnését, a madárvilág átalakulását leginkább csak a szakemberek veszik észre, viszont a halállomány drasztikus csökkenése miatt minden helybéli és idejáró horgász csak kesereg.

A legbeszédesebb az a tájváltozás, ami az elmúlt évtizedben végbement. A Dunakilititől Ásványráróig terjedő, csaknem 30 kilométer hosszúságú Duna-parton, ott, ahol régen szigetek és holtágbejáratok voltak, most töltés zárja el a mellékágrendszert a Dunától, hogy a mellékágakba mesterségesen bevezetett éltető víz ne folyhasson ki. A Duna-medre felismerhetetlenül megváltozott, ma már szinte hihetetlen, hogy nem is oly régen itt még Európa második legnagyobb folyama hömpölygött! A meder nagy része az elmúlt 10 évben teljesen beerdősült, sok helyütt járni sem lehet a sűrű sarjerdőtől. A töltésen vezető dózerútról számos leágazás vezet a mellékágrendszer belsejébe. A mellékágakba épített nagyszámú gát, híddal ellátott szűkítő gát és a dózerutak olyan kiépített útrendszert alkotnak, ami más természetvédelmi területen elképzelhetetlen. Szigetközt találóan az Ezer Sziget Országának nevezték. Képzeljék el, hogy az "ezer" sziget majd mindegyikéhez 1-2 híd csatlakozik, a szigeteken pedig számtalan dózerút biztosítja a közlekedési lehetőséget. A szigetvilág hajdani zártsága, a belső területek megközelíthetetlensége teljesen megszűnt, ezért hihetetlen nagy civilizációs nyomás nehezedik a tájra. Jelenleg Szigetköz mellékágrendszerének alig van olyan része, ahová a gátakon és hidakon keresztül ne lehetne gépjárművel eljutni! Az erdészeti és vízügyi munkagépek elmúlt években állandósult zavarását megsokszorozzák a horgászok, a kikapcsolódni vágyók és az érdeklődők járműforgalma. Ma a szigetközi hullámtér nagy része természetvédelmi terület, benne gépkocsival közlekedni csak vízügyi vagy természetvédelmi engedéllyel lehetne, mégis mindenki oda megy, ahová tetszik, gyakorlatilag bárki bármelyik szigetre behajthat. Hogy egy kis összehasonlító képünk legyen a szigetközi "útrendszerről", képzeljük el, mintha a Hortobágyon 1-2 kilométerenként keresztbe-kasul utakat építenének, amit bárki bármikor kedve szerint használhat.

Sajnos szomorú tényként kell megállapítani, hogy 1992 óta Szigetköz mellékágrendszerébe egyre beljebb nyomul a civilizáció, és az egyedülálló vízi világának zártságát, zavartalanságát tudatosan számolják fel. Ennek a Duna eltereléséhez nem sok köze van, az csak jó lehetőséget adott, hogy "civilizáltabbá", gazdaságilag kiaknázhatóbbá alakítsák ezt a természeti tájat. Szigetköz értékeinek aprópénzre váltása megkezdődött: évről évre újabb épületek jelennek meg az árterületen, leleményes vállalkozók pénzt szednek az ártérben sátrat verőktől.

A jelenlegi vízpótlásnak nem szükségszerű velejárói a szigeteket összekötő hidak nagy száma és a kiépített úthálózat, sőt, állítható, ha ezek épségét és használhatóságát nem kellene védeni egy időszakosan magasabb vízszinttől, hatékonyabb vízpótlást lehetne megvalósítani. Szigetköz életében mára ez az infrastruktúra vált meghatározóvá, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy a vízpótlás nem elsődlegesen az ökológia, hanem sokkal inkább a gazdaság - a vízügy, az erdészet, és az egyre erősebb gépkocsis turizmus - érdekeit szolgálják.

2002. október

Bárdos Deák Péter