Vida Gábor: Szigetköz és a vízlépcső

Szigetköz és a vízlépcső

 

A nyolcvanas évek végén egy nyarat a Szigetközben töltöttem. A vízlépcső építése akkor már teljes erővel folyt. Bár felületesen ismertem e tájat, gondoltam, érdemes még utoljára jobban is megnézni. Barátommal szereztünk egy gumicsónakot, s ennek segítségével terveztük a hatalmas ágrendszer néhány részét bejárni Ásványráró és Dunakiliti között. A táj szépsége legmerészebb elképzeléseinket is messze felülmúlta. A Duna vízállása viszonylag magas volt, s így a teljes ágrendszerben hömpölygőit a víz. Csodálatos volt az árral küszködve a zegzugos ágakban vándorolni. Az egyik szélesre kitárulva, méltóságteljesen kanyargott, míg a másik alig 1-2 méterre szűkült össze, melyben a víz fölé hajló ágakat emelgetve lehetett csak előrejutni. A parton pedig erdő, erdő szinte mindenütt, csak itt-ott tarkította a képet kavicszátony vagy füves terület. A víz felett szitakötők cikáztak, s egy-egy kanyar után gémek, kócsagok, vadkacsák röppentek fel előttünk. A gyorsan folyó vízi ágakból hirtelen egy hatalmas belső tóba jutottunk. Tavirózsák, tündérrózsák és békatutajok zöld, úszó szőnyege vett körül minket. A rekkenő párás hőségben a csendet csak a békák zenéje törte meg. Hihetetlen nyugalom és béke mindenütt. . . Aztán elértünk Dunakilitihez. Az erdő megszűnt. Helyén dübörgő munkagépek, bulldózerek szántották a földet. Teherautók porfelhőt húztak maguk után, s messzebb, az elzárt területen, vasbeton szerkezetek meredeztek az ég felé. Épült a mű! Keserűség és szomorúság tört ránk. Önkéntelenül is arra gondoltunk, vajon mennyire ismerik az építkezés hívei a Szigetköz természeti kincseit. Vagy ez a táj csak nekünk, rajongó temészetbúvároknak felbecsülhetetlen érték? Lehet. De akkor is, szabad ezt elpusztítani, utódainkat örökre megfosztva annak lehetőségétől, hogy hozzánk hasonlóan, lelkesen örüljenek a természet csodálatos szépségének? Hiszen a Duna Pozsony és Győr közötti fontos ágrendszerén kialakult ártér a folyómenti természetes élőlénytársulások egyik legszebb maradványa, magáról a tájról nem is beszélve. Vajon száz év múlva is ugyanezt tennék? Vagy addigra más értékrend alakul majd ki, melyben a természeti táj a ritkasága folytán felértékelődik? A múlt században, a nagy mocsárlecsapolások idején tervbe vették a Balaton lecsapolását is. Az akkori felfogás szerint a Balaton egy haszontalan vízfelszín volt, melynek helyén gabonát és más hasznos növényt lehetne termeszteni. Kevésen múlott, hogy e terv nem valósult meg. Ma a tó országunk büszkesége, a legfontosobb üdülési terület, idegenforgalmi nevezetesség.
Éreztük, hogy hasonló kritikus helyzetben van a Szigetköz, Tudtuk, hogy a tervek szerint az eddigi természetpusztítás még korántsem fejeződött be. A Duna vize felduzzasztás után szlovák területen egy szigetelt oldalcsatornában fog folyni, s a mai főmederben és ágrendszerében az átlagos vízhozamnak csupán 2,5-5%-a marad. Beszéltek már ekkor is vízpótlásról és fenékgátas vízszintemelésről, de a vegetáció-térképezés korábbi tapasztalatainak alapján tudtuk, hogy az ártéri ligeterdők nem tarthatók fenn lényegében tavi és nem folyóvízi környezetben. A pesszimista gondolatokat néhány hónap múlva a remény váltotta fel. Egyre erősödtek a gigantomániás vízlépcső terv-ellenes hangok, igaz, eleinte inkább csak a festői Duna-kanyar Visegrád-Nagymaros környéki szakaszán történő rombolás miatt. Itt készült a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer második, alvízi tagja. A tüntetések, felvonulások sora végül oda vezetett, hogy a már amúgy is elbizonytalanodó parlament a nagymarosi építkezést felfüggesztette, majd a demokratikusan megválasztott új kormány, a parlament döntése alapján, végül az egész Bős-Nagymarosi Vízlépcső építkezéséből kiszállt, felmondva a korábbi csehszlovák-magyar szerződést is.

Megmenekült a Szigetköz még megmaradt természetközeli tája? Sajnos nem. Örömünk korai volt. A csehszlovák fél a felmondást nem volt hajlandó tudomásul venni, s hírek érkeztek arról, hogy Csehszlovákia saját erőből is megvalósítja a Duna elterelését. Az eredeti tervben Dunakilitinél, magyar területen épült volna fel az elzárózsilip a tározó és a turbinákhoz vezető üzemvízcsatorna feltöltéséhez, így magyar közreműködés nélkül a Dunát elterelni itt nem lehetett. A második világháború utáni párizsi békeszerződés azonban Csehszlovákiához csatolt három, Pozsonnyal szemben lévő magyar falut, így néhány kilométeres szakaszon a Duna mindkét partja csehszlovák terület lett. Itt nyílt most lehetőség az egyoldalú akcióra. Sokan el sem akarták hinni, hogy ilyesmire sor kerülhet. Egy nemzetközi hajózóutat, határfolyót kb. 30 km-nyi szakaszon eltéríteni Európa közepén - a magyar kormány hivatalos tiltakozása ellenére - elképzelhetetlennek tűnt. Mégis megtörtént, méghozzá az 1956-os forradalmunk évfordulóján, nemzeti ünnepünk napján, 1992. október 23-án. Egy héten belül az elzárás elkészült, s a Szigetköz ágaiból a víz eltűnt. Tömegével pusztultak el a halak és más vízi élőlények. A Dunában az addig észlelt legalacsonyabb vízszint egyharmadát mérték. A környék lakossága döbbenten nézte a Duna pusztulását...
Biztosak voltunk benne, hogy mindenki mellénk áll. A világ ezt az igazságtalanságot nem hagyhatja. A Duna elterelése óta már több mint egy év telt el, s meddő tárgyalásokon kívül semmi sem történt. A Szigetköz pusztul, s mi még mindig reménykedünk...

  

A Szigetköz kincsei

Az Alpok északkeleti lejtőinek vizeit összegyűjtő Duna, Dévénynél belépve a Kárpát medencébe, kb. 2 millió év alatt hatalmas deltát épített fel hordalékából. Ezen a területen a Kisalföld állandóan süllyed, közel 500 m-t millió évenként. A Duna ezt a süllyedést bőven kiegyenlítette törmelékének lerakásával.

Így jött létre ez az Európában egyedülálló óriási belső - nem tengerparti - delta. A kavicstakaró vastagsága több helyütt a 300 métert is meghaladja, sőt, egy ponton a 700 métert is eléri. A múlt század végéig, ennek tetején, széles holtágrendszerben folyt a Duna, állandóan építve tovább a kavicsdeltát. Ágrendszere kiszámíthatatlanul változott, s áradáskor hatalmas területeket öntött el a víz. Az élővilág ehhez alkalmazkodott, egyedülállóan változatos, roppant fajgazdag növény- és állattársulásokat alakítva ki. A mintegy ezerféle virágos növény mellett még számtalan moha, alga és gombafaj népesítette be. A kutatók még ma is újabb és újabb fajokat fedeznek fel a területen. Az állatfajok számát csak becsülni tudjuk, ötezernél biztosan több faj él itt. Több ezer év alatt a változó vízjárás fontos szelekciós tényező volt. Az időszakos áradást jól tűrő fajoknak védettséget jelentett az itteni helyzet. Az ember régóta része volt e tájnak. Az árvizektől csak ritkán fenyegetett, magasabban fekvő területeken falvak jöttek létre, melyek népe a termékeny talajon, az egykori erdők helyén kiváló mezőgazdasági területet létesített. A vastag kavicstakaróban a talajvíz több kilométer távolságból is állandóan követte a Duna vízszintváltozásait, ezáltal aszályos időben sok helyütt alulról öntözte a mezőgazdasági kultúrákat. A szintjét állandóan változtató, a föld alatt is áramló Duna-víz a Szigetköz egyik legnagyobb kincse. Az u.n. függő mederben viszonylag magasan folyó Duna vizének néhány százaléka, az egész Szigetköz talajvízrendszerén átfolyva, a Szigetköz délnyugati határát jelentő Mosoni-Dunába gyűlt össze, mely a Lajta és a Rába vizével együtt Győrött jutott vissza a főmederbe. "Navigare necesse est" - hajózni kell, mondja az ókori szállóige. A dunai hajózás a gőzhajók bevezetésével lendült fel. A gőzhajók méretének növekedésével a ágrendszerben egyre nehezebbé vált. Ezért került sor a múlt század végén az első jelentős műszaki beavatkozásra. A víz zömét egyetlen főágba terelték, emellett ettől változó távolságra árvízvédelmi töltést emeltek. Ezáltal a Szigetköz és a ma Szlovákiához tartozó Csallóköz deltája két részre oszlott. A töltések közé zárt hullámtérre és az azokon kívül fekvő u.n. mentett oldalakra.
Az így kialakult új helyzethez néhány évtized alatt még jórészt alkalmazkodni tudott az élővilág. A talajvíz magasságában és áramlási .irányában alig történt változás, így a töltéseken kívüli „mentett oldal" a biztonságos mezőgazdaság és erdészet színtere lett. A hullámtéren azonban a beavatkozás újabb gondokat szült. A kialakított főmederben megnövekedett a víz sebessége, míg a részben vagy egészen elzárt oldalágakban lelassult. Az előbbiben a medererózió, az utóbbiban az ülepedés fokozódott. Az erózió medermélyüléssel vízszintcsökkenést eredményezett a Szigetköz felső szakaszán a korábbi természetes emelkedő - 10 évenként l cm - tendenciával szemben. A vízszintcsökkenés az újabb beavatkozások miatt az utóbbi 2-3 évtizedben tovább fokozódott. Ez a Pozsony alatti folyószakaszon a mederből történt mértéktelen kavicskitermelés s az osztrák vízlépcsők hordalékvisszatartó hatására vezethető vissza. A vízszintcsökkenés tehát nem természetes folyamat, mellyel szemben vízépítési beavatkozással kell fellépni, hanem éppen fordítva, e beavatkozások eredménye a kedvezőtlen változás. Mindezekkel együtt a legutóbbi évekig a Szigetköz szinte aranybánya volt. Mezőgazdasága a már említett kedvező adottságok miatt az országos átlagot messze meghaladó termékenységet mutatott. Az erdőségek -különösen az ártérre telepített nemesnyárasok -az ország legmagasabb fatömeg produkcióját adták. Fellendült az üdülési lehetőségek, a horgászás és a vízisportok kihasználása, s továbbra is kedvelt kirándulóhely maradt a természetbúvárok, madárlesők és más természeti szépségeket kereső emberek számára.
Van azonban a Szigetköznek ezen kívül még egy hatalmas, láthatatlan kincse. A többszáz méter vastag kavicstakaró több köbkilométernyi tiszta ivóvizet rejt, amelynek természetes pótlását a Duna biztosítja. Ez a kincs eddig szinte kihasználatlan. Számítások szerint, parti szűrésű kutakkal egy 2 millós város mai ivóvíz­szükségletét lehetne folyamatosan, olcsón, kiváló minőségben kielégíteni innen.

  

A drámai fordulat

Szabad-e mindezt kockára tenni egy kétes értékű nagyberuházás miatt? A magyar kormány e szempontok újratárgyalását kezdeményezte szerződéses partnerénél. Természetesen a tárgyalás idejére az építkezés felfüggesztését is kérte. A csehszlovák fél ezt megtagadta, s a munkálatok magyar oldalon történt megszakítása után hozzákezdtek az egyoldalú Duna-elzárás megvalósításához. Ezek után 1992 májusában a magyar kormány az egész vízlépcsőszerződést felmondta. A szerződés felmondhatóságát a csehszlovák fél kétségbe vonta. Azzal is érvelt, hogy az építkezés már előrehaladott állapotban van, s Szlovákia területén maradandó károk keletkeztek, melyeket csak az erőmű várhatóan gazdaságos üzemeltetése fog kompenzálni. A magyar fél sohasem zárkózott el egy reális elszámolás esetén felvetődő kártérítéstől, mint ahogyan az osztrák Donaukraftswerke esetében ez meg is történt. A vitás kérdések eldöntése céljából a csehszlovák fél kérhette volna a Hágai Nemzetközi Bíróság segítségét. Ehelyett azonban más utat választott. A válasz az egyoldalú csehszlovák Duna-elterelés volt fél éven belül, erőltetett tempóban megépített félkész műtárgyakkal. Az elzárás után néhány héttel, 1992 novemberében érkező árvíz több zsilipkaput elsodort, egyiket magyar területről kellett visszaszállítani.

A nem kellően felmért geológiai adottságok és a kiépített utófenék a zsilip alatt váratlan mértékű eróziót eredményezett, ami már a dunacsúni (Cunovo-i) műtárgyak stabilitását is fenyegette. Mindez ismét csak a mi helyzetünket rontotta. A főmeder elzárás alatti részét vízzel ellátó zsilip eredetileg másodpercenként1460 m3 víz átbocsájtásra volt méretezve. Az erózió miatt ezt szinte teljesen le kellett zárni, majd javítás után 400 m3/s vízhozamra maximalizálták, gyakorlatilag a nagyobb árhullámoktól eltekintve 100 és 200 m3/s vízhozamot juttatva az ennek 10-20- szorosához szokott Dunacsún alatti főmederbe és ágrendszerébe. A műszaki hiba ezzel jó kifogást adott a csehszlovák majd (különválás után) a szlovák félnek a több víz átadásának megtagadására, s így „kénytelen" volt szinte a teljes vízhozamot energiatermelésre felhasználni, a vizet a felvízcsatornán át a bősi turbinákra terelve.

  

Meddő háromoldalú tárgyalások

Az Európai Közösség a magyar fél kérésére még a Duna elterelése előtt vállalta a vita elrendezésének hálátlan feladatát. Igaz, ennek feltételei között szintén szerepel az építési munkálatok felfüggesztése. Mivel azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Duna egyoldalú elterelésére rövidesen sor fog kerülni, az utolsó pillanatban, 1992. október 22-én Brüsszelben mégiscsak létrejött az első háromoldalú Csehszlovák-Magyar-Európai Közösség (EK) találkozó. A légkör roppant feszült volt. A magyar televízió és rádió már hozta a híreket a Duna-­elzárás előkészületeiről, s a tárgyalás napján a gát építéséhez már hozzá is kezdtek. A tárgyalás nem tartott sokáig. Az EK a Duna elzárásának azonnali felfüggesztését kérte. A csehszlovák fél ezt megtagadta, s arra hivatkozott, hogy az azonnali elzárásra élet- és vagyonbiztonsági okok miatt van szükség. Ki felel ezrek életéért? - tették fel a drámai kérdést. Döbbenten és értetlenül hallgattuk e lehetetlen érvelést. A józan ész szerint a Dunában keresztben létesített gát nem csökkenti, hanem emeli egy árvíz esetén a kockázatot. Ráadásul az építkezés csehszlovák vezetője a tárgyaláson kifejtette, hogy a magyaroknak semmiféle aggodalomra nincs okuk, hiszen a Duna egész vizét visszavezetik közvetlenül az elzárás alatt a régi mederbe, s így a közös csehszlovák-magyar határra a Duna már az eredeti vízhozammal fog érkezni. Ez ismét zavarbaejtően érthetetlen volt, hiszen a dunacsúni elzárás helye a magyar határtól alig 1-2 km-re van. Mi értelme lenne akkor az elterelésnek? Az építésvezető azonban oly meggyőződéssel ismételte ezt az állítást, hogy a csehszlovák delegáció vezetője maga is elhitte, s néhány nap múlva így került sor a londoni megállapodás aláírására.

Az 1992. október 27-i londoni megállapodásban Csehszlovákia garantálta, hogy a teljes (minimum 95%) vízhozam a Duna régi medrében fog folyni, és tartózkodik a bősi erőmű üzemeltetésétől. Emellett vállalta, hogy egy háromoldalú tényfeltáró, majd egy szakértői bizottság véleménye alapján javaslatot tesz a további sürgős teendőkre .A csehszlovák fél a megegyezést egy pillanatig sem tartotta be. A víznek továbbra is csupán 5-10%-a folyt a régi mederben Dunacsún alatt, s az erőmű is változatlanul tovább üzemelt. A háromoldalú szakértői munkacsoport feladata volna a potenciális árvízveszélyre való csehszlovák hivatkozás indokoltságának vizsgálata. A falvak pusztulásának veszélye helyett csupán az derült ki, hogy a félig elzárt állapot műszaki létesítményei lehetnek veszélybe. Ezek azonban így elzárva is jócskán károsodtak az 1992. novemberi árvíz során. Az elzárás sürgőssége tehát kétséges volt, s mint a tényfeltáró bizottság jelentéséből kiderült, az elzárást még akkor sem lehetett volna a Londonban aláírt módon végre­hajtani, ha a vízáteresztő zsilip műszakilag kifogástalanul működik. Ennek maximális kapacitása ekkor is csak az átlagos vízhozam 60%-át teszi ki.  95%-ot csak a zárás elbontásával, vagy egy, azt megkerülő csatornával lehet adni. 1992. novemberétől 1993. decemberéig a tárgyalások hosszú sora következett, hol Brüsszelben, hol Pozsonyban, hol Budapesten. A csehszlovák félből közben szlovák fél lett a független Szlovákia létrejöttével. Szlovákia mindig is kész volt tárgyalni, monitorozási programokat tervezni, csak egyet nem volt hajlandó: több vizet adni az Öreg Dunába. A magyar fél bízott a feszültség tárgyalásos feloldásának lehetőségében. Európa szívében egy balkáni típusú konfliktuskezelést még elképzelni is szörnyű. Kompromisszum-készségünket igazolva, az EK kérésre előbb a régi mederbe juttatandó vízhozam 95%-ról 66%-ig mentünk le, majd 1994-re, a tömérdek pusztulás láttán ideiglenes vízmegosztásként már a 40%-ot is elfogadtuk. Ez pontosabban azt jelenti, hogy a vízhozam 60%-a a szlovák területen hasznosul, míg a 40%-on, határfolyó lévén Szlovákiával osztozunk. Szlovákia ezt sem tartotta elfogadhatónak, s e sorok írásakor is magáénak tekinti a határfolyó vízhozamának legalább 90%-át. Közben a Szigetköz csodálatos tája tovább pusztul.

 

 Az eddigi károk

Az 1992. októberi elzárás után néhány nap alatt a víz a szigetközi ágrendszer 72%-ból kiürült. Számos halfaj (több mint 60-féle élt itt) ebben az időben éppen itt készült a téli pihenőre. Ezek egy jelentős része az ágakban rekedt. 150 és 450 ezer kilogrammra teszik az ágrendszerben elpusztult halak tömegét. A későbbi ívóhelyek nagy része eltűnt. A főmederben, főleg a Szigetköz felső részén, átlag 3-4 méterrel csökkent a vízszint. A mederfenék sok helyütt szárazra került és gyomokkal népesedett be. A főmeder alacsony vízszintje az egész Szigetköz talajvízrendszerére negatív hatással van. A talajvízszint csökkenése miatt a mezőgazdasági termelés legalább 5%-kal csökkent. Ennél jóval komolyabb az ártéri nemesnyárasok károsodása. Itt a fák 5%-a teljesen elpusztult, míg a többiben a fatörzs gyarapodása (évgyűrűk növekedése) 50-60%-os csökkenést mutatott az elterelés utáni első évben (1993). A természetvédelem kárlistája még nehezen állítható össze. A Szigetközben élő számos - a Vörös Könyvben szereplő - védett faj, 1993-ban nem került a kutatók szeme elé, akik csak abban bíztak, hogy azért nem pusztultak ki teljesen a területről.  Aggasztó jelek mutatkoznak a jövőben oly fontos ivóvízkincs kapcsán is. A folyóból már nem áramlik a megszűrt Duna-víz a vastag kavicstakaróban. Ehelyett a tározó duzzasztott vize folyik benne a folyómeder felé vissza.

 

Hogyan tovább?

Több mint fél évig tartó egyeztető tárgyalások után, az elterelés ügye végre közös megegyezéssel beterjesztésre került a Hágai Nemzetközi Bírósághoz. A döntésig, s ennek foganatosításáig azonban még évek telhetnek el. Mi lesz addig e tájjal és természeti értékeivel? A víz összes csapja szlovák kézben van. Szlovákia eddig nem mutatott hajlandóságot még az Európai Közösség szakértői ajánlatainak elfogadására sem. Az építkezés költségeit az energiatermelésből kell fedezni, így ennek maximális kihasználására törekszik. Saját érintett területén, a Csallóközben a felvízcsatornából vizet vezet a szlovákiai ágrendszerbe, így itt a károk mérsékeltebbek. A magyar félnek pedig a régi Duna-meder 8-11 keresztággal történő elzárását javasolja, ami által az egykori folyó egy kétes vízminőségű tórendszerré válna.

A keresztágak vagy vízalatti fenékgátak kérdése Magyarországon a vízlépcsővel kapcsolatos viták központi kérdésévé vált. Eltérő nézetek csapnak össze a különböző szakmai hátterű és érdekeltségű körök között. A helyzetet jellemzi, hogy szinte minden szakterületen belül és azok között is megoszlanak a vélemények. Jogi, politikai, energetikai, természetvédelmi, mezőgazdasági szempontoknak egyaránt megfelelő megoldás természetesen nem létezik. A vitát fokozza az értékrendek különbözősége. Ugyanaz a táj az egyik embernek csodával határos esztétikai élmény, a másiknak bozótos szúnyogtenyészet. Az egyiknek gének milliárdjaiban megőrzött evolúciós tapasztalat, megfejtetlen információk szinte végtelen tárháza, míg másoknak csak az épített környezet, a műszaki létesítmények adnak örömet. További probléma az időskálák különbözősége. Fenékgátakkal például néhány hónapra, esetleg évekre úgy tűnik, mintha megoldódnának a problémák. Csakhogy a folyóvízi élőlények és a folyómenti társulások tavi, illetve tóparti környezetben nem maradnak sokáig életben. A fenékgátak az ivóvízkincs megőrzését sem segítik, s a talajvízszint emelését is csak rövid ideig biztosítják. Oldjuk meg a ma gondjait, s a jövőt bízzuk utódainkra - gondolhatnánk. Vajon meg tudjuk kérdezni őket, hogy örülnek-e ennek? Vissza tudjuk varázsolni az elveszett genetikai információt? A Szigetközben mostanáig a Duna energiája egy hatalmas rendszert tartott fenn, melynek része volt a folyó dinamikus ágrendszere, vízi és terresztris ökoszisztémái, erdői, mezői és maga a szigetközi ember is mezőgazdaságával. Ez az energia most elektromos áram formájában Bősnél hagyja el a tájat. A természet leigázása - úgy tűnik - sikerült. Hogy megérte-e, az már más kérdés. Volt idő, amikor az Akropolisz szobrait és faragott kőoszlopait mészégetőbe hordták el a fejlődésre hivatkozva. Igazuk volt?

 

Budapest. 1994. március 22.

 

Vida Gábor

A Magyar Tudományos Akadémia Tagja